Emlékeztek még a hullazsákos történetre? Itt a folytatás...
Akkor még csak sejtettük, hova vezethet, ha valaki a gyerekeiről nem őszinte szeretettel akar gondoskodni, hanem a bosszú hajtja. Azt reméltük, van határa annak, amit egy szülő megtehet – vagy legalábbis, hogy a rendszer közbeavatkozik, mielőtt túl késő lenne.
Tévedtünk. Óriásit!
A történet elején a bíróság előzetesen váltott gondoskodást rendelt el – ami a gyakorlatban sosem valósult meg. Nem azért, mert az anyuka nem próbálkozott, hanem mert az apuka mindent elkövetett, hogy ez lehetetlenné váljon.
A váltott gondoskodást felváltották a zárt intézményi keretek között zajló találkozások. Az apuka még ott sem mondott le a kontroll iránti beteges vágyáról: a szomszéd szobában ült. Ez már önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy a gyerekek ne tudjanak feloldódni. Átszaladtak beszámolni, hogy anya mit mondott, ő pedig útravalóval küldte vissza őket. Nem volt tér, ahol valóban biztonságban érezhették volna magukat az anyjukkal – és ehhez a rendszer asszisztált.
Megtiltotta, hogy az anya ennivalót, ajándékot vigyen. Még fényképet sem készíthetett a saját gyerekeiről. Ez már önmagában is kérdéseket vet fel. Persze apuka nem nézheti tétlenül, hogy anya még mindig ott van, gondol rájuk, hoz nekik valamit, megőrzi a közös pillanatokat.
Közben pedig teltek a hónapok. A rendszer továbbra is tétlenül nézte, ahogy az apai kontroll egyre erősebb, a gyerekek pedig egyre messzebb kerülnek attól, ami egészséges, amit egy gyermekkor nyújthatna.
És ami most történik, az már nem csak riasztó, hanem egyenesen veszélyes.
Több forrásból is érkeztek jelzések, hogy a gyerekek felügyelet nélkül bicikliznek forgalmas utakon, 7 és 9 évesen a TikTokot görgetik, videókat tesznek közzé – köztük egy olyat is, melyből kiderül, hogy egyedül vannak. A kislány olyan kamasz lányokkal barátkozik, akik már pasiznak, pletykákat terjesztenek, és nem mellesleg egy olyan történetet kreáltak, amelyben az apát pedofíliával hozzák összefüggésbe. Lányok, mi van veletek?
És az apa a családsegítő előtt bólogatva jelzi, hogy letörölte a TikTok-fiókot. Aztán a következő tárgyaláson már úgy nyilatkozik: „megengedi, mert a többi osztálytársnak is van.” Mintha a szülői felelősséget a másokra való mutogatás felülírhatná. És azt mondják: együttműködő.
Közben ezek a dolgok sorra napvilágra kerülnek, de a bíróság még mindig egy 9 hónappal ezelőtti szakértői véleményre támaszkodik, amely ugyan leírja, hogy az apa befolyásolása miatt a gyerekek kötődése torzult, és hogy ha nem történik változás, az „a nevelési képességét rontja” – mégis azt mondják: a gyerekeknek nem tenne jót a kiemelés, ezért apa viselkedését azzal jutalmazzák, hogy megkapja a kizárólagos felügyeleti jogot.
És akkor álljunk meg egy pillanatra.
Hogyan lehet az, hogy egy gyerek:
– nem tud kapcsolatot tartani az anyjával,
– kontroll alatt áll minden szinten,
– veszélyes viselkedési mintákat vesz fel,
– pszichológiai segítséget nem kap, hiába kéri az iskola és a családsegítő,
– és a tanulmányi eredményei is hanyatlanak –
…és mégis azt mondjuk, hogy „nem lenne jó, ha kiemelnénk ebből a helyzetből”?
Mi számít veszélyeztetésnek?
Hol van az a pont, amikor a rendszer már nem kifogásokat keres, hanem felelősséget vállal?
Az apa hazudik a perben, rágalmaz, nem készíti fel a gyerekeket a kapcsolattartásra, nem működik együtt a szakemberekkel, nem követi az iskola vagy a családsegítő javaslatait – és mégis ő az, akire a rendszer ráhagyja a gyerekeket.
Így kallódnak el a gyerekek.
Lassan, de végérvényesen.
Nem drog, nem verés, nem éheztetés – nem olyasmi, ami könnyen megfogható.
Hanem elszigetelés, elhanyagolás, és a rendszer tehetetlensége révén.