Kedves Apa!
Nem is tudom, hogyan kezdjem ezt a levelet. Annyi minden kavarog bennem, és olyan nehéz mindezt szavakba önteni. De azt hiszem, meg kell próbálnom, mert fontos, hogy tudd, mit érzek.
Először is, tudnod kell, hogy szeretlek. Ez sosem változott, és nem is fog. De most minden olyan zavaros és bonyolult.
Óriási súly nehezedik rám. Anya elvárásai és az irántad érzett szeretetem között próbálok lavírozni, de mindig úgy érzem, bármelyik irányba is lépek, valakinek csalódást okozok. Ha veled akarok lenni, azzal őt bántom meg. Ha távol maradok tőled, azzal pedig mindkettőnket elárulom. Már sokszor úgy érzem nem számít mit érzek valójában, ezért inkább elrejtem az érzéseim. Nagyon félek kimondani, hogy szeretlek és hiányzol. Próbálok nem bántani senkit, de közben saját magamat is elvesztem.
Tudod, apa, rengeteg félelem van bennem. Nem akarom, hogy csalódj bennem, de közben olyan érzések kavarognak bennem, amiket nem tudok irányítani. Olyan, mintha két külön világban élnék: az egyikben szeretnék ugyanúgy veled lenni, mint régen, de a másikban ott vannak azok a szavak, amik megkérdőjeleznek mindent, amit rólad gondoltam.
Anya gyakran beszél rólad, és olyan dolgokat hallok, amik elgondolkodtatnak, és néha elbizonytalanítanak abban, hogy mi az igazság. Anya azt mondja, hogy nem bízhatok benned, hogy nem vagy olyan, mint régen, és hogy vigyáznom kell veled. Néha nehéz elhinnem ezeket, de amikor állandóan ezt hallom, elgondolkodom rajta, és el kezdem kételkedni magamban is.
Emlékszel, amikor megépítetted nekem azt a LEGO repülőt, vagy amikor építőkockákból vonatot építettél? Ezek annyira szép emlékek voltak, de mostanra minden olyan homályos lett.
Amikor anyával találkoztok, mindig veszekedtek. Ilyenkor sokszor sírok, mert nem érzem magam biztonságban. Ezért próbálok elutasítóan viselkedni veled, mert azt remélem, hogy akkor hamarabb vége lesz ennek a feszült helyzetnek. De valójában arra vágyom, hogy ne a szavaimra figyeljetek, hanem arra, amit nem tudok kimondani. Ez nem neked szól apa.
Ha találkozunk, és újra önfeledten beszélgetek vagy játszom veled, úgy ahogy régen, végül inkább visszafogom magam, mert nem akarok csalódást okozni anyának.
Nem akarom, hogy eltávolodjunk egymástól, de most még nehéz megtalálnom az utat vissza hozzád. Remélem, hogy egyszer majd újra megtalálom, és hogy megérted, miért viselkedem most így. Én csak próbálok túlélni ebben a helyzetben, amit nem én választottam. A távolság, amit érzek, nem az irántad érzett szeretetem hiányáról szól, hanem arról a belső konfliktusról, amivel nap mint nap küzdök.
Néha azon gondolkodom, hogy anya látja-e, mennyire fáj nekem ez az egész. Vajon, ha tudná, mit érzek, akkor is így viselkedne? Miért kell nekem választanom köztetek? Miért nem figyel arra, hogy nekem mire van szükségem?
Azt kívánom, bárcsak lenne egy varázspálcám, hogy egy olyan világot teremtsek, ahol szabadon szerethetek mindenkit, és nem kell választanom közöttetek.
Addig is kérlek, ne add fel. Szeretlek, apa, még akkor is, ha néha nem úgy tűnik. És remélem, egy nap újra közel lehetünk egymáshoz, anélkül, hogy bárki más emiatt szomorú vagy dühös lenne.
Én mindig a te kisfiad maradok!
